Orbán és a nyárspolgári ízlésdiktatúra

Hírszerző.hu 

"A Fidesz előtt két verzió lebeg. Egyik, a McCarthy-típusú boszorkányüldöző, fundamentalista variáns működésképtelen, s nem is lenne túl közkedvelt. A másik, a De Gaulle-Adenauer-vonal (tudjuk, hogy van, csak ne lássuk, és ne beszéljük róla) a sumák kádári kettős könyvelés országában, az egymástól hermetikusan zárt köz- és magánéleten szocializált népnél akár be is jöhet." - Papp László Tamás

A tekintélyelvű orbáni populizmus házi fundamentalistáira rájár a rúd, fixálódtak a szopóágon. De facto mégsem lesz abortusztilalom, Alföldi Róbertet sem tudták, és (tegnap óta tudjuk, nem is akarják)kirúgatni, a szabad vasárnap parkolóban vesztegel, s - mint aHarrach-interjúból kiderül - a gyermekek után járó bónusz-voksjog is kútba esni látszik. A végül engedélyezett melegfelvonulás betiltása úgy jöhetett a duzzogó ideológiai hűbéresét engesztelni akaró narancsos főkegyúrnak, mint a falat kenyér.

A Fidesz mint párt soha nem exponálta túl magát homofób oldalon, a buzizást lényegében kiszervezték a jobbos sajtó, a polgári körök és a KDNP berkeibe. Ékes Ilona narancsos honanya lényegébenegyedül maradt a tiltási hevületével, még a református lelkész Balog Zoltán is elvetette azt. A hírhedt Szetey-montázs után pedig a Fidesz (és a hozzá közel álló Lánchíd Rádió) azonnal megvált a felelőstől. (Sőt, akkor még a mostani tiltást üdvözlő KDNP iselhatárolódott.) Most pedig Szájer József jelenítette meg a Fidesz toleránsabb arcát. Nem, itt egyelőre ugyanaz a pártsemleges erőszakszervezeti bunkóság játszik, mint a Gyurcsány-kabinet éveiben is vígan zajló diszkórazziáknál.

A Fideszt szívből-igazán nem foglalkoztatja a meleg-ügy. Ahogy a zabigyerek, a házasság valláserkölcsi szakralitásának sérelme, a kurvázás, piálás vagy szerencsejáték sem. Deutsch Tamásnak sportminiszterként semmilyen komoly belpolitikai hátránya nem származott a házasságon kívül született gyerekből, de válásai sem rendítették meg politikai karrierjét. Mi több, intimitásokat felfedő - bigott keresztény oldalon megütközést keltő - Playboy-interjújának egyes részleteit a Fidesz-honlapon is leközölték. Jakab István ugyanígy simán túlélte a válása körül támadt bulvárcirkuszt. Az igazi Fidesz-káder cinikus, hipokrita dzsentri, nem pedig prűd fundamentalista.

Ha mégis odahatottak a tiltás érdekében, ("persze a bíróság dönt, de legalább megpróbáltuk") az a besértődött kistesónak tett gesztus volt a részükről. A Fidesz iszonyúan retteg a népszerűtlen, kockázatos döntések hozatalától, amíg nem muszáj, nem is kezdtek el kormányozni.

Nagy a kísértés, hogy ismét a Lukasenko- vagy Putyin-analógiát szedjük elő. Kicsit még tódítva, karikírozva is, lám már Minszkben is tágabbak a melegek gyülekezési jogai. De most inkább hagyjuk ki a ziccert. Ugyanis Orbán sem Minszkbe vagy a középkori Rómába, esetleg Kálvin Genfjébe vágyik. Hanem az ’50-es és ’60-as évekbe. No, nem a Rákosi- vagy Kádár-rendszerbe. Hanem Adenauer és De Gaulle fénykorába.

Mikor a történelmi fáziskésésben levő honi jobbos narratíva a nyugati demokrácia elfajulásáról (a szexuális szabadosság tobzódását lehetővé tévő anomáliáról) beszél, titkon oda vágyik vissza. Amikor még mindenki tudta, hol a helye. A buzik is, a firkászok is, a szemtelen, hosszú hajú diákok is. Értekeztem már róla, hogy a magyar jobbos lélek komplexusainak ősforrása az 1991 augusztusában született, az akkori kormánypárt frakcióvezetője által jegyzett Kónya-dolgozat. (Magyarország Politikai Évkönyve, 1992. 759-766. o.)

Ez a tanulmány "a parlamentáris demokrácia olyan felfogásán alapul, amelyben a választási felhatalmazás értelmezése a lehető legszélesebb, a hatalom korlátozásának lehetőségei pedig az elkerülhetetlen minimum felén tendálnak. Ez nem áll távol a múlt századi politikai mintáktól és még az ötvenes évek nyugati társadalmaitól sem. Ez a felfogás, a hatalmat korlátozó tényezők széles körű kiépülésével, a tömegkommunikáció szerepének megnövekedésével, a közvélemény befolyásának folyamatossá válásával a hatvanas-hetvenes években ment ki divatból.

Antall nagy példaképei az ötvenes években még valóban sok mindent megtehettek abból, amit a Kónya-dolgozat szerint egy parlamentáris demokráciában a hatalom megtehet. Amikor a változások érlelődtek… akkor keveredett bele (1961-ben) az agg Adenauer, Antall legnagyobb példaképe is egy médiaháborúba, ami aztán pályafutásának egyik nagy kudarca lett." (Révész Sándor: Antall József távolról. 1932-1993. Sík Kiadó, Bp., 1995. 148.o.) Az ’50-es évek NSZK-jában nem volt melegtüntetés, ahogyan a náci múlt személyes vonatkozásairól sem illet nyíltan beszélni. Nem azért, mintha Adenauer úgy üldözte volna a homoszexualitást, mint Hitler, vagy a náci rezsimet akarta volna helyreállítani (amivel a kommunista blokk sajtója vádolta). Nem.

Egyszerűen olyan kor, légkör, véleményklíma uralkodott, amelyben nem volt ildomos beszélni sem az ártalmatlan (ám akkor helytelennek, rendellenesnek tartott) homoszexualitásról, sem az iszonyatos (de a "ne bolygassuk" jegyében zajló hallgatással bagatellizált) náci bűnökről. Torz módon ugyanaz volt a felfogás a kereszténydemokraták (és a papság) körében is létező homoszexualitás, mint az e körökbe ugyancsak befogadott egykori nácik ügyében.

Nincsen azzal semmi baj, ha valaki időnként buzi vagy egykori náci. Csak ne reklámozza, kezelje diszkréten, hallgassunk róla együtt. Mi tisztességes úriemberek vagyunk, akiknek egyikhez sem lehet nyíltan közünk. Ugyanezen hipokrita politikai látszat-mátrixot jelenítette meg De Gaulle 1963-68 között fennállt teljhatalmú "republikánus monarchiája", évtizedes politikai csúcsvezetősége is. Mi vagyunk az évezredes francia államiság, a nemzeti jogfolytonosság, a tiszta grandeur morál reprezentánsai. Nincs közünk sem a Vichy-kollaborációhoz, sem a rendellenes, pornográf disznóságokhoz.

Ám a valóságban ez nem volt igaz. De Gaulle nem volt fasiszta, ahogy - legalábbis náci értelemben - homofób sem. De antifasizmusa dacára sem volt híve a "nemzeti szennyes kiteregetésének". Érájának szexuális álszentsége pedig lehetetlenné tette a nemi élet konformitásának feltörését. Adenauer és De Gaulle híveinek szűkkeblű, önkényes, a maga módján vett antifasizmusában kapóra jött, hogy a náci párton belül is voltak homoszexuálisok, illetve hogy a könnyűvérű, szabados nők közül sokan lettek a náci tisztek szeretői (persze nem világnézeti szimpátia, csupán politikamentes anyagi vagy érzelmi vonzódás okán). Így aztán be lehetett állítani a nácizmust és a szabadosságot egy tőről fakadó perverziónak.

Különösen érdekes De Gaulle, akire "a nemzetnek valamiképpeni élő személyként, organizmusként való felfogása" jellemző. Ez a gondolkodásmód természetszerűen maga után von egy bizonyos elitizmust és pártpolitikai értelemben vett "politikaellenességet" is: "a túlzásba vitt demokrácia, de különösen annak parlamentáris, pártokráciába torkolló formája a nemzet megosztásához vezet, ezért elítélendő".

Mintha Orbánról írnák, pedig egy De Gaulle-tanulmányból idéztem. Ő Orbán igazi példaképe. De Gaulle, aki 1962-ben alkotmánysértő módon íratott ki népszavazást az alaptörvényről. Ugyanis "az alkotmány 89. cikkelye világosan kimondta, hogy az alkotmányt csak a parlament előzetes egyetértésével lehet módosítani… az ország alkotmányos szakértőinek többsége, s ráadásul nagyon sok hűséges gaulle-ista is alkotmányellenesnek minősítette ezt a döntést." (Andrew Shennan: De Gaulle. Akadémiai Kiadó, Bp., 1997. 132.o.)

De Gaulle Franciaországában "az RTF (Radiodiffusion et Television Francaise, Francia Rádió és Televízió) közvetítéseit a hivatalos álláspont határozta meg… A legfontosabb esemény azonban a félévente televízióra vett sajtókonferencia… amelyen a sajtó szerepe finoman szólva elhanyagolható volt… több napra megváltoztatta napirendjét is, hogy megírhassa és betanulhassa az előre betervezett kérdésekre adott hosszadalmas 'válaszait'… az autokratikus elnököt, aki az államilag ellenőrzött rádiót és televíziót a kormány segédeszközének tekintette, aki úgy érezte, hogy jogában áll tetszése szerint interpretálni az alkotmányát, és rendszeresen megkerülni parlamentjét vagy saját minisztereit, állandóan az a veszély fenyegette, hogy átlép egy bizonyos határt… autokráciája nemcsak a liberális és demokratikus értékeket fenyegette, de a kormányzás hatékonyságát is." (Uo. 134., 160-162 o.)

Továbbá "a függetlenségre való makacs törekvésnek és az amerikai hegemónia elleni harcnak gazdasági ára volt. Az amerikai beruházások visszaszorítására tett kísérletek miatt például 1963 és 1966 között a tőke Franciaországból átszivárgott európai partnereihez és riválisaihoz". (149.o.) "Négyszemközt De Gaulle maga is nyíltan kimondta, hogy politikai rendszere az egyeduralom egyik formájára emlékeztet… hangot adott azon reményeinek, a fia lép majd a helyére… szilárdan hitt benne, hogy politikája inkább egyéni akaratot tükröz, mint ideológiát vagy egy politikai alku következményét." (156.o.) "Az elnöki hatalom lényege a megjósolhatatlansága volt: a Tábornok bármikor és bármibe beleavatkozhatott." (158.o.)

Az egyik tényező, ami De Gaulle (és Adenauer örököseinek) rendszerét elsöpörte, ’68 szexuális forradalma volt. Előtte a politikusi közbeszéd nem (vagy csak szűk, szabályozott módon) szólhatott tabumentesen a magánélet intimitásairól, a szexualitásról (azon belül különösen a homoszexualitásról). A II. világháború után felnőtt generáció viszont párhuzamosan üzent hadat a nyárspolgári gátlásoknak és az apák meggyónatlan náci, kollaboráns bűneinek. ’68 szélsőbalos politikai üzenete, Mao és Guevera bálványozása méltán került a történelem szemétdombjára, de társadalmi-múltfeltáró szándéka maradandónak bizonyult.

De Gaulle rendszere azért bukott el, mert ezekkel a szabad szájú fiatalokkal szemben kommunikációképtelen volt. (Ahogy a magyar pártrendszer sem tudott mit kezdeni a feljövő Jobbikkal.) A homoszexualitással kapcsolatos felfogása is csak addig volt működőképes, amíg a meleg közösség is hajlandó volt belemenni a konszenzuális képmutatásba, hogy "ne mutogassa, ne hirdesse", rejtse el, mint egy szégyenletes betegséget. A ’60-as évek végével ennek befellegzett. Az 1969. július 28-án a New York-i Greenwitch Village-ben található Stonewall Inn előtt kitört zavargást tekintik a melegek bostoni teadélutánjának, de valójában az első "meleglázadások" ’68-ban törtek ki Párizsban (és Amszterdamban). ’68 egyszerre volt a hetero- és homoszexualitás forradalma. Aztán megtörtént az elképzelhetetlen: a vallásos Jimmy Carter nyilatkozott a Playboynak. Persze utána a jobboldal fundamentalistái megvívták a szexuális ellenforradalmukat. Felemás eredménnyel.

Itt-ott Európában, illetve főként a puritán hagyományú tengerentúlon sikerült a pragmatikus, hipokrita jobbos mérsékelteket "igazhitűekkel" felváltani. De a forradalom vívmányait nem sikerült eltörölni, a vallási alapú prüdéria bumeránghatása pedig visszaütött a jobboldalra. A szexuális (főleg a homoszexuális) botrányok, lelepleződések épp a "szenteltvizet prédikáló" embereket hozták kompromittáló szituációkba. Így manapság a tipikus republikánust is gyakran jellemzi az álszent sunnyogás. A fundamentalisták örök végzete, hogy a homoszexualitás nem világnézet függvénye. Így (mivel a konzervatív táborban is szép számmal akadnak melegek), ha szorítani kezdem a valláserkölcsi prést, az enyéim is lebuknak.

A Fidesz előtt két verzió lebeg. Egyik, a McCarthy-típusú boszorkányüldöző, fundamentalista variáns működésképtelen, s nem is lenne túl közkedvelt. A másik, a De Gaulle-Adenauer-vonal (tudjuk, hogy van, csak ne lássuk, és ne beszéljük róla) a sumák kádári kettős könyvelés országában, az egymástól hermetikusan zárt köz- és magánéleten szocializált népnél akár be is jöhet.

Ehhez kell a centralizált nyilvánosságszabályozás, akár bulvár-szájkosár, mellyel betömhető a vehemens kistesó pofája, illetve gátolható, hogy bármelyik narancsos közember úgy járjon, mint Silvio Berlusconi. Ha Orbán egyrészt kriminalizálja a Gárdát (valamint a Gárda-mellényt), másrészt az "ultraliberális szabadosságot", a melegtüntetést (kétfrontos harcot vívva, mint a szélsőjobboldali OAS és a "mocskos szájú sorbonne-i taknyosok" ellen küzdő De Gaulle) azzal egyszersmind pozícionálja a centrális erőteret. Lásd még: a nyilasok és liberális nemzetgyalázók ellen ringbe szálló Horthy. Kérdés, engedjük-e a nyárspolgárság paternalista ízlésdiktatúráját?