ABSZURDISZTÁNBAN

Abszurdisztán sorsa egy egyre lejjebb vezető lejtőn való haladás volt, vagy inkább zuhanás, mígnem az Abszurdisztáni Virág Párt (jelmondata: Virágozzék minden, a miénkkel azonos színű virág!) egy, a névtelenségből alig kiemelkedett hőse magához ragadta kormányzást. Az ő idejében vezették be a Nagy Reformokat, melyeket egyesek rosszmájúan Salto Mortale-programnak neveznek.

Az új miniszterelnöknek, Rencány Gyufer, látván, hogy Abszurdisztánt az államcsődtől már csak a csoda, a Virág Pártot, pedig egy gigantikus fenébe rúgástól már csak az a nagyon nagy csoda mentheti meg, amelyet még a mohamedán szufik apokrif Koránja is lilabetűs különcsodaként tart számon, egy délelőtt, a reggeli feketekávé meg a sósperec között, elhatározta hogy egy új Héraklészhez is méltó heroikus erőfeszítéseket tesz az ország megmentésére.
           

Ezek a heroikus erőfeszítések leginkább abban nyilvánultak meg, hogy Rencány minden erejét bevetve próbálta meggyőzni a csődbe rohanó állam polgárait arról, hogy ami lent van az az ég, és ami fent, az a mélység, szóval tulajdonképpen Abszurdisztán emelkedik, és nem süllyed.
            

 Sajátos látásmódja azután számtalan új és új ötletben nyilvánult meg. Abszurdisztán eleddig ugyanis szegényes volt ötletgazdag, kreatív politikusokban.
            

 Mindez megváltozott Rencány idejében. Látván látva hogy az anyagi csőd olyan közeli, hogy már csak az állami bankelnökök kaphatnak jutalmat és prémiumot, míg a parlamenti ablakmosók nem, Rencány megértette, hogy cselekedni kell. Összehívta tehát a Virág Párt válságstábját.

Ott volt minden nagy öreg, aki számít. A Virág Pártban ugyanis a szolgálati idő, a hűség és más effajta tulajdonságok teszik valakivé az embert. Az életkor növekedésével egyre inkább nő a tagok tehetsége és hozzáértése , legalábbis a párt legbölcsebbjei, épp ezen öregek szerint. A párt legnagyobb bölcseit épp ezért különleges hűtőszekrényekben konzerválták a rosszabb időkre, hogy ne maradjon vezetés nélkül az ország akkor se, ha a jelenlegi vezérek megöregedve kimúlnak. Persze idővel kiderült hogy kellenek fiatalabb emberek, ekkor sietve kiemeltek tehát néhány fiatalt a párttagságból, akik részint intrika révén törtek előre, részint pedig épp ott tökmagoztak, ahol a pártvezetőségnek eszébe jutott, hogy fiatalítani kell.
             

Lark Xarm - Karl Marx

Szóval ott volt Norh Alugy, Reim Kereszes, etc. csupa-csupa régi bútordarab, akik már a régi rendszerben is szidták az azt megelőző rendszert, és dicsőítették az aktuálisat. Látszott is, hogy megfelelnek mindenféle posztra. Karrierjük kezdetén a nagy virágpárti gondolkodó, Lark Xarm „Új ember” című művét tanulmányozták, elvtárshoz illő buzgalommal, most azonban Xarm „ostoba fecsegéseit” elvetve pragmatikusabb irányvonalon indultak el, csak épp kevesebb sikerrel a gyakorlatot tekintve. Ami azt illeti, nem nagy buzgalommal tanulmányozhatták ennyi időn át, ha egy bizonyos dátum után hirtelen elfelejtettek belőle minden egyes szót, sőt még Xarm nevét is tüntetően Karmnak írták. Xarm képeit, melyek nagy számban lógtak a Virág Párt helyiségeiben kinevezték a párt fikcionális jelképének, „Virág Nagybácsinak” mások a saját nagybátyjukat kezdték el köszönteni benne, megint mások az állították hogy a honalapító Vánist királyt ábrázolja frakkban.

Jelmezbálokon mindenestre még mindig Lark Xarmnak öltözve viselnek álszakállt és kalapot, így 30 emberből 29 Xarm van e bálokon, hisz a jelmezek még a régi időkből maradtak rájuk. A párt nagy öregjeit (az azonos jelmezek mellett) elsősorban az kötötte össze, hogy mindannyian ugyanazzal a zéró tehetséggel rendelkeztek. Ha ugyanis tehetségesek volnának minden bizonnyal ambiciózusak is lennének, sőt, forradalmiak, ezeket az erényeket azonban hagyjuk meg a világcégek prospektusainak, oda valók, ott pompázzanak. A Virág Pártban, és az összes virágot tömörítő Egyesült Virágok Szervezetben nincs helye az ilyenféle eltévelyedéseknek.

– Azért gyűltünk itt össze – kezdte beszédét Rencány – mert, hiába szépíteném – jó nagy szarban vagyunk. Igen, szarban. Ugyanis eltoltuk. Nem is kissé, hanem jó böszmén. – Reim Kereszes ekkor szólásra emelkedett.
– Jóllehet a Virág párt sosem volt hiba nélkül, és legjobb erőfeszítéseink ellenére sok mindenben szerény sikereket értünk el, sőt azt lehet mondani, hogy…ennek ellenére…és ezzel együtt, én hiszek benne, sőt, legerősebb meggyőződésem….mert a demokrácia…a polgárok…tolerancia….hit, remény, szeretet… – Ezt lehetett hallani a nagy beszédből, mielőtt Rencány kihúzta volna a mikrofont, és a párttagok elővették volna a szotyolás zsacskókat, hogy mint a parlamentben, itt is kellemes matinéval szórakoztassák gondoktól terhelt lelküket.
– Na, elég a szónoklatból! – vette a kezébe a mikrofont Rencány, aki a párt kemény figurája volt, az Erős Ember, aki megmondja a frankót, de még a hú de frankót is.
– A reményt, a hitet meg a szeretetet, mi tudjuk, kedves párt-társak, hogy le lehet húzni a slozin. Az ilyesmit tartogassuk azoknak a balfékeknek, és fél és negyednótásoknak, akik megválasztottak minket. Mostan böszmeség van. El lehet kendőzni…én például azt is lehazudtam, hogy apámnak és anyámnak gyermeke van, csakhogy részt vehessek az árvák vacsoráján, de most már kérem itt meg kell mondani a nagy igazat: csődben van Abszurdisztán.
– Kérlek alássan, hát nem te mondtad, hogy minden a legnagyobb rendben van? – ugrott fel székéről egy friss párttag, aki még nem ismerte a dolgok menetét.
– Ülj le Palikám. Hát te elhitted azt a sok oltári baromságot, amit hirdettem? Legalább ti, bennfentesek tudnátok, hogy mi mindnyájan csak úgy össze-vissza beszélünk! Ha mindent komolyan gondolnék, amit mondok, ki se nyithatnám a számat! Meg hat fejem volna, három életem, és anyám az erdőszélen gyűjtené a rőzsét, hogy legyen mivel fűteni! Hát a múltkor is nem azt mondtam, hogy nem emelünk semmi adót, aztán jól megemeltünk néhányat?

A párttagok bólogattak. Ember ez a Rencány. Bizony, így van ez a politikai élet. Néha kissé meg kell festeni a szóképeket, felfújni néhány rózsaszín léggömböt. Végül is magára vessen az a polgár, aki elhiszi Abszurdisztán leggazdagabb emberéről hogy az anyja jégtörősegéd alsó-Gettócsádon, és a nyaranta a hattyúknak bedobott kenyérdarabokat halássza ki egy közeli tóból, hogy legyen mit ennie… Az ilyenfajta kis szépítések tették a nép emberévé Rencányt, akit hívei az „Erőskezű” a „Balegyenes” vagy épp a „Megváltó” szerény jelzőivel tüntettek ki, ellenben (kétes szavahihetőségű) politikai ellenfelei az „Enyveskezű” a „Mekk Mester” vagy az „Ezerarcú” jelzőkkel bélyegeztek meg. Rencány az apostolok, vasöklű próféták és király-hadvezérek magabiztosságával folytatta beszédét.
 

– Szóval nyakig ülünk a lében. Na most legyetek okosok!
– Ne vállaljuk a felelősséget! – ugrott fel egy párttag. A többiek helyeseltek.
– Na, na…ez csak annyira új gondolat, mint az hogy a föld kerek! – legyintett Rencány – Hisz… hisz miénk a hatalom! Azért csak van közünk ahhoz, hogy mi történik! Amellett… ezt már eljátszottuk sok-sok alkalommal.
– Maradjon minden a régiben! – ugrott fel egy másik tag. Ezúttal is vivátozás és helyeslés követte szavait. Rencány azonban összevonta félelmes szemöldökét.
– Az már kifújt. A mostani böszmeség állapotában kifutottunk az időből. Mer’ a lóvét elköltöttük. Nincs lé, értitek? A pártnak se! – Ez már kemény szó volt, úgy hatott mint jeges kéz a lázas beteg arcán. Valósággal felhördültek a párttagok, mint a Vasorrú bába, látva hogy Jancsi és Juliska kemencébe akarja dobni… – Hát!! De hát!!! Na ne! Ez már sok! – Így kiáltoztak. Mások árulás kiáltva magukhoz vették szentképeiket, melyen a legendás Aranycsapat néven ismert szent gárda volt látható, élén vezérével, Helyettes Szent Ferenccel, akit azért neveztek Helyettesnek, mert szentté avatását annak köszönhette, hogy semmilyen más abszurdisztáni szentjelölt nem volt, de az országnak egy nagy szentre, egy zászlóvivőre volt szüksége. (Abszurdisztánban ugyanis úgy vélik, hogy a szent képeit maguknál hordva és őt dicsőítve minden kötelességüket eltörli a Jóisten, sőt, mások munkájának gyümölcseiből is részesednek.)
           

A szentképeket maguk előtt tartva futkároztak össze-vissza, néha megállva és egymást vádolva a kialakult helyzetért, míg Rencány le nem csendesítette őket.

– Most már kérem, össze kell szednünk magunkat. A régi módszerek nem működnek. Már mint úgy értem, a legtöbb régi módszer. Azért a tüntetőket még feloszlathatjuk karhatalmi eszközökkel. – sóhajtott gondterhelten Rencány.
            

 A párttagok csak néztek mint borjú az új kapura. Mikor hozakodik már elő a farbával ez az ördöngős Rencány? Csak nem soha nem látott reformokat akar behozni? Szakértők százaival, komoly tárgyalásokat folytatni a Nemzeti Véres Kard pártjával arról hogyan mentsék meg a nemzetet? Netán, még kimondani is félelmetes, csak nem a parlamenti képviselők fizetését és a minisztériumok számát akarja csökkenteni? Vagy a nagy fontosságú tűzijátékok, ünnepi temetések és keresztelők számát? Netán azt a pénzt, amellyel Abszurdisztán a mozambiki Sakkegylet Féllábú tagjait támogatja? Hiszen, mondani se kell tán, ebből a támogatásból minden virágpárti részesült valamiféle módon. Rencány tudta miféle gondolatok futkároznak hívei agyában.
 

– Egyet se féljetek, kedves párttagok! Nem akarom én hogy ti dolgozzatok a fizetésetekért, sem azt hogy valamiért felelősséget vállaljatok. Hisz’ azt tiltaná is a Virág párt nagyeskűje! Egyszerűen csak azt csináljuk, amit eddig is, csak ordenáré nagy méretben: adót emelünk! Na meg mindenféle sápot!

Nagyot vigyorgott a furmányos eszű Rencány, amikor a párttagok egyöntetű vivátban törtek ki. Éljen Rencány, a Haza megmentője! – kiáltozták, és hangos dübörgéssel estek le szívükről a nehéz kövek, a balsejtelmek arról, hogy esetleg egyszer tenniük kéne valamit a népért, vagy netán ha semmit se tudnak tenni, hát le kéne mondaniuk.
             

Nagy örömükben is mentek azután az államkassza üres termeibe, és elköltötték a fennmaradó egymillió abszurdpengőt, amit Rencány kormányzata még nem költött el olyan halaszthatatlan fejlesztésekre, mint a miniszterelnöki hivatal épületének aranycseréppel történő befedése, vagy a Hősök terének lufikkal történő megtöltése, miközben egy jó kis dísztemetést tartanak valami nagy, enciklopédiákból kinézett hősnek, immáron negyedszerre-ötödszörre.
             

Szóval még volt egymillió, kevés már ahhoz, hogy a nagy bajból kihúzza az országot, meg a sok adósságból, így hát rendeltek néhány társalkodó hölgyet Párizsból, meg néhány tonna pezsgőt, hogy elfeledjék  a nagy ijedtséget és illően készüljenek fel a munkára amit a nagy reformok jelentenek.

De mik voltak ezek a nagy reformok? Abszurdisztán krónikásai feljegyezték ezeket, hogy álljanak örök tanúságul minden idők csődbe ment miniszterelnökeinek, mint az egyedüli biztos módszerek, amelyek minden alkalommal beválnak.
           

Rencány reformjai nagy gondossággal alkalmazták a szómágiát, a megtévesztést, és az áremelés néven ismert technikát, hogy elkerüljék azt, hogy valódi reformokat kelljen bevezetniük, hiszen az akár káros is lehetne a Virág Párt illusztris tagsága számára, akik már a reform szó bevezetését is káros reformnak tartották, és a maguk részéről soha nem szavazták volna meg a rabszolgafelszabadítást, amely tönkretette a római gazdaságot.
            

 Először is vettek csokigolyókat. Sok csokigolyót. És fehér köpenyeket. Hogy míg a csokigolyókat rágva gondolkodnak, ne legyen csokis az öltönyük.
           

Azután felemelték az adókat kétszáz százalékkal. Ez hozott nekik annyi pénzt, amely lehetővé teszi egy új, nagy adóhivatal létrehozását, mely majd felügyeli az adók behajtását effektívebben mint az eddigi három-négy nagy adóhivatal. Más kérdés, hogy maga a hivatal felépítése elvitte azt a százmilliót, ami többlet bejött az emelésekből. Ekkor Rencány ismét akcióba lépett. Adókat vetett ki azokra, akiknek legalább egy anyjuk van. Azokra is akiknek ehhez még cipőjük is van. (Aztán azokra, akiknek ehhez még cipőjük is volt…) Adót vetettek ki a pipa és mindenfajta füstre, a kopott és nem kopott zakókra, az esernyőkre, (az autókra, házakra stb. azért nem, mert az sajna már bevezették előttük) és a jókedvvel eltöltött napok számára.
             

Azután, mivel már senki se volt jókedvű, a rossz kedvvel eltöltött napok után is fizetni kellett, és ez jó ötletnek bizonyult, hiszen maga az adó is növelte ezen napok számát.

Kísérletek születtek arra, hogy felmérjék az átlagos abszurdisztáni polgár levegő fogyasztását hogy arra is adót vessenek ki, ahogy a kenyér fogyasztásra, és a tejre már volt is adó. Rencány azonban továbbment.
            

 Az „adó” csak egy szó. Mi lenne ha más neveket is bevezetnénk? Így lett a sáp, járulék, járadék, kötelező hozzájárulás, ajándék, és robot bevezetve, nem számítva az „állami jattot” amely a miniszterelnöknek járt azért, hogy ne vezessen be több adót és sápot.
             

Az abszurdisztániak kissé elégedetlenek lettek. Pedig meg is kérdezték őket demokratikusan a reformokról.

– Szóval… szerintetek jók ezek a reformok? – tette fel a kérdést Rencány, mikor már a polgárok ezrei az utcán tüntettek politikája ellen.
– Nem. – mondták a polgárok képviselői.
– Ez azért van, mert a Véres Kard Pártjának nacionalista, antiszemita lázadó anarchistái vagytok, akik amúgy is kisebbségben vannak az elégedett többséggel szemben. – kontrázott vállat vonva Rencány.
– És hol van a többség? – néztek meglepetten a polgárok.
– Otthon. Hiszen elégedett…

Ezzel hazaküldték őket, miután megfizették a „Reformokkal Szembeni Elégedetlenségi Különadót” Ettől persze nem csökkent az elégedetlenség. Erre is volt terve Rencánynak.
Beöltözött a híres „Nagyon Antipopuláris Antiszemita Nacionalista Gazembernek” és kiállt az ország főterére önmagát szidni, és saját arcképeit tojással dobálni.
           

Ekkor így okoskodtak Abszurdisztán polgárai: „Nem lehet olyan rossz ember ez a Rencány, ha ilyen undorító féreg, mint a nagy Antipopuláris Nacionalista Stb. is őt szidja és gyalázza”. Sajnálatos módon később kiderült, hogy a nagy Antipopuláris Nacionalista egy elveszett színházi (élő)próbababa volt, akire náci ruhát aggattak a kellékesek, mielőtt valaki ellopta volna hogy néha-néha kiállítsa a főtérre, egy magnó kíséretében, amely mindig ugyanazt a szalagot játssza:
„Le a zsidókkal! Éljen a haza! Ébredjetek abszurdisztániak! Le a zsid… – és itt megszakadt a szalag.

A karizmatikus miniszterelnök azonban továbbment ennél is. A Virág Párt tudósai ugyanis váratlanul kiderítették hosszas kutatások után, hogy az abszurdisztániak elégedetlenek.

            Ehhez mondjuk csak ki kellett nézni az ablakon, a tömegekre, akik minden egyes órában meleg szeretettel emlékeztek meg Rencány, és a Virág párti politikusok felmenőiről.

            A tudósok szerint az abszurdisztániak igazi problémája nem a felszínes jelenségekben volt keresendő, mint pl. pénztelenség, munkanélküliség, vagy épp csökkenő oktatási színvonal.

            A tudomány csak nevet az efféle babonán. Az igazság az, hogy az abszurdisztániak amiatt idegeskednek, hogy az oktatás ingyenes államilag. Ez az idegesség telepszik rá a tudatalattijukra. Mert ugye azt a pénzt, amivel az oktatást támogatják hasznosabb dolgokra is lehetne költeni, pl. dísztemetésekre, meg kommunikációra, meg kormánypárti szakértők tudományos munkájára. Hogy a sajtban lyuk van, azt épp nemrég fedezték fel az abszurdisztáni szakértők, de hogy miért van benne lyuk, és hogy miképp lehetnek lyuk nélküli sajtot előállítani arra nézve kutatások folynak, és ezek sürgős milliárdokat igényelnek, hiszen a lyuk nélküli sajtot eredeti környezetében kell tanulmányozni a Bahamákon…

            Ezért aztán Rencány összevonta az iskolákat az egyetemekkel meg a főiskolákkal, aztán meg a nyilvános vécékkel (miért ne intézzünk minden dolgot egy helyen?) aztán meg a buszpályaudvarokkal…A miniszterelnök grandiózus terve a róla elnevezett Rencány-központ volt, melyben az ország minden intézménye egy helyütt lesz megtalálható, így a többi földet ki lehet adni bérbe az idegeneknek, hogy nukleáris szemétlerakót létesítsenek rajta meg pestises dögtemetőt, hiszen ebből Abszurdisztán csak nyerhet.

            Rencány szerint a szegényeknek felesleges tanulniuk, hiszen a világ oly rossz, hogy úgyis csak a gazdagok boldogulnak, a szegény, de eszes embernek csak keserűsége nő… megírta már a Biblia is. Ezért aztán fel is emelte a tandíjakat a tízszeresére. Ja, és előbb bevezette a tandíjat. Aztán hogy ne utazgassanak a diákok feleslegesen, amikor tanulniuk kéne, megszüntette az utazási kedvezményeket. Így a diákoknak nem volt pénzük az iskolába utazni. No, erre, mivel üres az iskola, az iskolát is megszüntette. Magától értetődő, hogy a kórházakat is addig építette le, amíg már nem voltak ágyak bennük, és ekkor, mivel feleslegessé váltak, megszüntette őket. De ez bölcs rendelkezés volt, hiszen aki szegény és tudatlan, miért hosszabbítsa élete napjait feleslegesen?

A probléma csak az volt, hogy Abszurdisztán polgárai kezdték úgy vélni, hogy Rencány, bár sem szegény, sem tudatlan, szintúgy nem kellene, hogy hosszabbítsa élete napjait. Bár megható könnyeket hullat legújabb limuzinja padlójára a szegények feletti elkeseredés okán, mégis láthatóan gazdagabb lett mióta az ország lakosai szegényednek, s most már azt is bevallja, hogy nélkülöző édesanyja valójában eszik, sőt iszik is, a korábbi híresztelésekkel egyetemben nem sátorban az Alföldön, hanem külföldön tartózkodik egy luxusszállodában. Hiába, a félrehallás…

            A limuzint (vagy limuzinokat) meg azért kellett megvenni, mert hiszen nemrég megszűntek az utazási vállalatok, kedvezmények, de még az utak is, és hát valamivel közlekedni kell.

            Most, hogy a helyzet tovább javuljon az országban sürgősen, halasztást nem tűrve kell eladni az ország nyersanyagkincseit, megmaradt vállalatait és ingatlanait jelképes összegekért, vagy értékes tárgyakért elcserélni, mint például egy szerencsepénz, vagy egy Túró Rudi.

            Ezen dolgozott a karizmatikus vezér, aki megrövidíti az ország szenvedéseit gyors romlásba taszítva azt, a példa nélküli őszinteségű politikus, aki mindig bevallja hogy hazudik, és ekkor mindig igazat is mond, a bölcs miniszterelnök, akinek szociális érzékenységénél már csak megvesztegethetetlensége nagyobb. (Ezért is utasította el, hogy hálapénzt fogadjon el áldozatos munkájáért, és inkább csak megnövelte fizetését.)

            Ezen dolgozott, ámde ekkor tragédia történt. Véletlenül megkapta azt a számlát, amit az ország egy kisnyugdíjasa kap minden hónapban, épp azzal a fizetéssel. Ekkor rövid szívroham vitte el. Úgy temették el az általa felállított új köztemetőbe (temető, valóban, de nukleáris melléktermékek számára) mint egy nagy politikust.

            Azaz: vártak az örömünneppel míg leért felnyitásbiztos ólomkoporsója a száz méter mélységű verembe, és csak azután kezdtek hajnalig tartó dáridóba és táncmulatságba.

Bártfai Imre, Mindenkihez!