Víz a zűr

Túlzás lenne azt állítani, hogy sosem volt még ekkora belvízborítás az országban (1999-ben például nagyobb volt), az viszont bizonyos, hogy eddig soha nem vártuk olyan aggódva a hóolvadást, mint idén januárban. Ha egy hónap múlva a bel- és az árvíz esetleg együtt támad, akár az ország tíz százaléka is víz alá kerülhet (jelenleg négy-öt százaléknál tartunk), de már a mai helyzet is indokolttá teszi a teljes vízkezelési gyakorlat újragondolását.

Vannak az országban területek – egyenként több ezer hektárnyi kiterjedéssel –, ahol télen szivattyúzzuk a belvizet, tavasszal gátakkal tartjuk távol az árt, nyáron pedig öntözünk, hogy gazdálkodni lehessen. Aztán akadnak olyan lavórszerű mélyedések, ahol felszíni vízfolyás nincs a közelben, ám 10-15 évenként jelentős csapadék nélkül is megjelenik a víz – egyszerűen feljön a föld alól.

És vannak lakott településrészek, ahol még sosem volt gond a belvízzel, most mégis csak csónakkal lehet közlekedni. Összetett, sokféle okkal, örök földrajzi adottságokkal és rendkívüli csapásokkal magyarázható jelenségről van szó, nem csoda, ha a politika még a tudományra támaszkodva is csak nehezen igazodik ki benne.

Az viszont igaz, hogy ha nem nyolc, hanem mondjuk tizennyolc hónappal a kormányváltás után kerül sor a mostani belvízcsúcsra, senki le nem mosná a kormányról, hogy szakszerűtlensége és szűkmarkúsága okozta a bajt. A mostani kabinet ugyanis alaposan belenyúlt a belvízkezelés sok évtizedes (a rendszerváltást is jelentős változás nélkül átélt) szisztémájába, és egy látszólag nagylelkű, valójában azonban nettó forráskivonást jelentő húzással az egész rendszert államilag finanszírozottá tette. Ennek hatásai azonban csak a következő hónapokban kezdenek majd föltűnni. Ami most van, az sokkal inkább a geográfiával, a hidrológiával, meg az elmúlt 20 (de inkább 25) év gazdaságpolitikájával magyarázható.

Kezdjük akkor a geológiával. Magyarország jelenlegi területe maga is egy nagy medence, tele természetes lefolyás nélküli kisebb-nagyobb mélyedésekkel. Ráadásul az ország 93 ezer négyzetkilométerének legalább az egyharmada (de a Tiszántúlnak például több mint a fele) a víztől elrabolt, eredeti állapotában víz járta vagy víz borította terület, ahol korábban láp, mocsár, ártér, rét (ez a szó eredetileg olyan mozaikos felszínű földdarabot jelöl, ahol nádas, mocsaras és füves foltok váltakoznak kisebbnagyobb nyílt vízfelületekkel), berek vagy időszakos tó volt.

Többségüket első körben a Vásárhelyi–Paleocappa-féle vízszabályozás idején, majd a második hullámban a múlt század 50-es, 60-as éveiben vette birtokba az ember: lecsapolta, kiszárította, megpróbálta elzárni a természetes vízutánpótlástól, és művelésbe vonta (vagy egyszerűen beépítette). A természet azonban nem felejt, és a természetes teknőket a víz időről időre újra birtokba veszi: hol felülről (ha sok a csapadék), hol pedig alulról, amit nálunk egy speciális hidrogeológiai jelenség, a földárja (köznapi nyelven talajvízfeltörés) is segít.

A föld árja nagyban hozzájárul ahhoz, hogy Magyarországon a belvíz által (potenciálisan) veszélyeztetett terület nagysága eléri a 44 ezer kilométert (ami a teljes felszín 47 százaléka!). Ahol a talajvízfeltörés mechanizmusa „működik”, ott lokális csapadék nélkül, száraz időben is lehet belvíz – ráadásul többnyire olyan helyeken, ahonnan gravitációs úton szinte lehetetlen azt levezetni. A belvíz eredendően háromféle – „helyben keletkező”, „összegyülekezéses” és „feltöréses” – lehet.

A helyben kialakuló víztöbbletet a csapadék okozza, az összegyülekező vizeket pedig a felszínformák terelik egy helyre. A harmadik típusú, feltörő vagy felszivárgó vizek közvetlen forrása a talaj- vagy a rétegvíz. Ez tehát valójában akkor is megjelenhet, ha az adott térségben hosszú ideje egyetlen csepp eső vagy hó sem esett, de másutt a sok csapadék, egy nagy árvíz vagy akár valamilyen felszíni víz rendkívül magas vízszintje a közlekedőedények törvényének megfelelően a felszínre nyomja.

A süllyedéssel, illetve feltöltéssel kialakult magyar Alföld tipikusan az a terület, ahol a vízárja jelensége tanulmányozható. Az eltérő vastagságú és víztartalmú rétegek a korábbi földtörténeti korok során nem egyforma mértékben süllyedtek le, és a bennük lévő, korábban elszigetelt víztestek között az idők folyamán kommunikációs kapcsolatok, összeköttetések alakultak ki. Valójában az egész Alföld alatt egy egységes áramlási rendszer húzódik meg, és az ezen a területen bárhol kialakuló víztöbblet bárhol máshol okozhat belvizet.

Hogy hol fog feltörni a víz, az elsősorban a felső talajrétegek víztartalmától, illetve a felszín feletti párolgási viszonyoktól függ. Persze egy olyan télen, mint a mostani (amikor már az őszi csapadék is több volt a szokásosnál, a talaj telített, a folyók és a tavak vízállása pedig magas) a „bárhol” helyett inkább a „mindenhol” a megfelelő kifejezés.

Vízszabályozó eleink természetesen többé-kevésbé tisztában voltak a belvízjárás természetével, emiatt a vízrendezések során egy nagyjából százezer kilométeres, hierarchikus felépítésű, tározókkal, zsilipekkel és szivattyúkkal működtethető belvízelvezető rendszert is készítettek, amivel a probléma elvileg kezelhető (a méretekre jellemző, hogy az alföldi belvízcsatorna-hálózat vízszállítási kapacitása nagyjából megegyezik a Dunáéval). Ez a rendszer kétszáz éve formálódik, az utóbbi két-három évtizedben azonban inkább már csak pusztul, mert a nagyobbik felének nincs gazdája.

A belvíz elleni védekezést három szereplő végzi: a földtulajdonosok, a vízügyi, illetve az állam egyéb szervei (jellemzően az önkormányzatok). A fentebb említett törvénymódosítás óta a költségeket kizárólag az állam állja, a védekezés közvetlen haszna leginkább az ingatlantulajdonosoknál jelentkezik, ha viszont nagy baj történik, azért megint csak az államnak kell helytállnia (a belvíz nálunk nem „biztosítási esemény”, önmagában a belvízkárért jellemzően nem fizetnek kártérítést a biztosítók).

A három szereplő között a koordináció, illetve az együttműködés viszont korántsem problémamentes, olykor egyetlen földtulajdonos konoksága miatt (nem engedi át a földjén a vizet, vagy nem engedi be a területére a munkagépeket) félmegyényi területeket önt el a víz (és ezért a jelenlegi szabályok szerint nem lehet őt felelősségre vonni). A hármas tulajdonlás (amit részben a kárpótlással hoztak létre, vagyis azzal, hogy a vízelvezető árkokat is kiosztották kárpótlási földként) állandó érdeksérelmekkel is jár, hiszen gyakran termőterületeket kell elárasztani azért, hogy lakott területek, településrészek megmeneküljenek – miközben a kártérítés kérdése nincs szabályozva.

A százezer kilométernyi belvízcsatornából nagyjából 12 ezer kilométernyit kezel a vízügy, 38 ezer kilométernyit pedig a sajátos civil szerveződésnek számító vízgazdálkodási társulatok gondoznak. A teljes mennyiség fele önkormányzati kézben van (ezeket a rendszerváltás előtt termelőszövetkezetek, illetve állami cégek birtokolták, ám mára megszűntek, az esetleges jogutódaik pedig – szabadulni akarván a gondtól – nem vették a nevükre a csatornákat. A helyhatóságok egyéb jelentkező híján váltak tulajdonossá, de olyan feladatot örököltek így, amihez semmiféle finanszírozás nem társul).

Ez az 50 ezer kilométernyi csatorna 20-25 éve pusztul, vagy legalábbis ellenőrizhetetlen minőségű, és a karbantartásának, működtetésének nincs igazi felelőse. A vízgazdálkodási társulatoknál lévő, 38 ezer kilométernyi csatornarendszer jobb állapotban van, ám korántsem tökéletes, szakértők szerint megfelelő állapotuk garantálása évente 16 milliárd forintba kerülne. Amit a vízügy kezel, az a teljes hálózatnak alig a tizede, de a használható infrastruktúrának a legnagyobb és legértékesebb része idetartozik.

A társulatok tavaly év végéig a földtulajdonosok befizetéseiből (hektáronként és évente ezer forintból) működtek. Ebből a pénzből tavaly 4,6 milliárd forint jött össze – ugyanannyi, amennyivel most az állam beszállt, kiváltva a gazdák befizetéseit. A gálánsnak látszó és agrárkörökben nyilván népszerű lépés azonban valójában a források drasztikus csökkentését jelenti, hiszen az állam jobb időkben (például az előző Fidesz-kormány idején) nagyjából 4-5 milliárdot még hozzátett a víztársulatok pénzéhez (ez a hozzájárulás 2004–2005-ben megszűnt, a hiánya eddig csak azért nem tűnt fel, mert azóta nem volt komolyabb „belvízhelyzet”), most viszont a költségvetésben a szóban forgó 4,6 milliárdon túl egyetlen megcímzett forint sincs előirányozva erre a célra.

Magyarán az (inflációt is belekalkulálva) abszolút és relatív értelemben is finanszírozási mélypontnak számító jelenlegi szituációban az állam magára húzta a belvízprobléma kezelésének felelősségét. Ráadásul egy olyan pillanatban, amely minden korábbinál súlyosabb krízissel fenyeget: a mostani paraméterek (belvízborítás, a talaj telítettsége, a január 10-ig lehullott és a tél végéig várható csapadék) minden tekintetben rosszabbak az 1999. januárinál, amikor az eddigi belvízrekordot (450 ezer hektárnyi elöntött területtel) mérték. Vagyis egy elaggott és alulfinanszírozott belvízkezelő rendszer néz szembe az évszázad belvizével (ez még akkor is igaz, ha figyelembe vesszük, hogy a hírek szerint a következő hetekben hatezer közmunkást irányítanak a belvíz sújtotta régiókba).

A mostani viszonyok Somlyódy László vízmérnök akadémikus szerint annyiban is különlegesek, hogy az elöntött területek közel fele lakott övezet. Erre korábban soha nem volt példa. A szakértők szerint azért, mert a jellemzően településszéli övezetek átminősíttetésével operáló ingatlanüzletek nyomán rengeteg olyan területet építettek be lakóparkokkal, bevásárlóközpontokkal, ipari parkokkal, amelyeket korábban épp a belvízveszély miatt hagytak parlagon.

Egy másik lehetséges ok, hogy az új beépítések nyomán csökken a talaj vízelnyelő képessége, és ezek a zónák ahelyett, hogy megóvnák a régebbi lakóterületeket, éppenhogy azokra nyomják a vizet.) Somlyódy kérdésünkre azt is felvetette, hogy a belvízkezelő rendszer nemcsak pénzügyileg, hanem struktúrájában sem követte az utóbbi évtizedek birtokszerkezeti, illetve környezettudományi fejleményeit. A birtokviszonyokra korábban már utaltunk – a tudományos paradigmaváltást az jelentené, ha nem amolyan eltakarítandó problémaként, hanem értékes környezeti elemként kezelné a rendszer a vizet, és a mielőbbi elvezetés helyett a gazdálkodásra tevődne a hangsúly.

Bizonyos helyeken fel kellene hagyni az építkezéssel vagy a mezőgazdasági műveléssel, átadva a terepet a természetvédelemnek (másutt meg kifejezetten vízkedvelő vagy víztűrő kultúrákat kellene meghonosítani). – Elegendő lenne egymásra fektetni a vízjárási, illetve az agropotenciált jelző térképeket, ám ezt a munkát eddig senki nem végezte el! – fogalmazott az akadémikus. Fehér Ferenc, a Vízgazdálkodási Társulatok Országos Szövetségének ügyvezető elnöke (maga is mérnök) ehhez hozzáfűzte: finanszírozási reformra is szükség lenne. Az önmagában nem baj, ha az állam vállalja a kiadásokat (a 27 EU-tagállamból 19-ben ez a gyakorlat), az viszont már gond, ha az érintettektől, vagyis a földtulajdonosoktól az anyagi érdekeltséggel együtt esetleg a helyi szintű döntési jogosítványokat is elvonják.

A szakember világított rá arra is, hogy a már többször hivatkozott 4,6 milliárd forintból nemcsak a belvízkezelő rendszer karbantartását és működtetését kellene fedezni, hanem a belvizes vonatkozású pályázatok önrészét is, és ez a dupla funkció még egy „belvízmentes” évben is meghaladná a pénzügyi keret kapacitásait. Arról már nem is beszélve, hogy egy új koncepciójú belvíz-gazdálkodási rendszer kidolgozása és kiépítése eleinte inkább vinné a pénzt – igaz, hosszabb távon, az elmaradt belvízkárokat is számszerűsítve már valószínűleg megtakarításokat hozna.

A belvíz ára

A belvízkárokat általában az árvízkárokkal együtt számolják, a kettőt ugyanis nehéz egymástól elkülöníteni. Tavaly – azaz egy olyan esztendőben, amelyben az árvízből egy kevéssel, belvízből viszont sokkal több volt az átlagosnál – az összesített kárszámla (mezőgazdaság, épületek, épített infrastruktúra) mintegy 200 milliárd forintra rúgott, és a költségeket szinte teljes egészében az állami költségvetés állta. Ez egyben azt is jelenti: nehéz lenne annyit belvízvédekezésre, egy értelmes védelmi rendszer kialakítására költeni, hogy ne térüljön meg már az első évben.

Nol.hu