Hatvan éve, 1950 nyarán kezdett sugározni a Szabad Európa Rádió, három évvel később az orosz Felszabadítás, amely utóbb „csak” a Szabadság nevet viselte. Hivatalos, mérsékeltebb társuk, az Amerika Hangja már 1947, a hidegháború kezdete óta sugározta adásait a Szovjetunió népeinek és a kelet-európai csatlósoknak. Ezeknek a rádióknak meghatározó szerepük volt a két évtizede végbement történelmi változásokban. HELTAI ANDRÁS írása.
Markus Wolf, a Stasi kémfőnöke szerint „mindazon eszközök közül, amelyekkel az embereket a hidegháború idején befolyásolni akarták, messze a Szabad Európa Rádió volt a leghatásosabb”. Az NDK híres-hírhedt tábornokát Timothy Garton Ash oxfordi professzor idézi, hozzátéve: „Nehéz elképzelni, hogy médiumnak valaha olyan egyedülállóan fontos szerepe legyen, mint amilyenek a Közép és Kelet-Európába irányuló rövidhullámú rádióadások voltak.”
Ash ahhoz az angol nyelvű kötethez írt előszót, amelyet a CEU adott ki a három rádió történetéről. Erről ugyan már nem kevesen és többféleképpen is írtak, ám a könyv izgalmas újdonságokkal is szolgál. A nemzetközi szerzőgárda tagjai felkutatták, feldolgozták a célországok titkosszolgálati és pártlevéltáraiban a releváns iratokat. Mármint azokat, amelyekhez engedték őket hozzáférni...
Olvassunk bele például a csehszlovák állambiztonság 1981. április 25-én Prágában kelt jegyzőkönyvébe. Azt a beszélgetést rögzíti, amelyet a magyar BM küldöttével, bizonyos Varga ezredessel folytattak. Tárgy: Carlos. Február 21-én a SZER müncheni központja ellen bombamerényletet követtek el. A robbantásban, amely a rádió román részlegét célozta, többen súlyosan megsebesültek, és jelentős anyagi kár keletkezett. A Budapestről érkezett vendég megerősítette a cseh elvtársaknak, amit a világ már sejtett: a merényletet Carlosék követték el. Varga persze tudhatta, hiszen a terroristák akkor már rég Budapesten éltek.
Ash ahhoz az angol nyelvű kötethez írt előszót, amelyet a CEU adott ki a három rádió történetéről. Erről ugyan már nem kevesen és többféleképpen is írtak, ám a könyv izgalmas újdonságokkal is szolgál. A nemzetközi szerzőgárda tagjai felkutatták, feldolgozták a célországok titkosszolgálati és pártlevéltáraiban a releváns iratokat. Mármint azokat, amelyekhez engedték őket hozzáférni...
Olvassunk bele például a csehszlovák állambiztonság 1981. április 25-én Prágában kelt jegyzőkönyvébe. Azt a beszélgetést rögzíti, amelyet a magyar BM küldöttével, bizonyos Varga ezredessel folytattak. Tárgy: Carlos. Február 21-én a SZER müncheni központja ellen bombamerényletet követtek el. A robbantásban, amely a rádió román részlegét célozta, többen súlyosan megsebesültek, és jelentős anyagi kár keletkezett. A Budapestről érkezett vendég megerősítette a cseh elvtársaknak, amit a világ már sejtett: a merényletet Carlosék követték el. Varga persze tudhatta, hiszen a terroristák akkor már rég Budapesten éltek.
Akció Münchenben
A magyar vendég arról adott tájékoztatást, hogy a terroristák szervezetten együttműködnek a román Securitatéval. Onnan kaptak fegyvereket, robbanóanyagokat, kiképzést, útleveleket. Carlos február elején Párizsban követett el sikeres merényletet román emigránsok ellen – azután jött a müncheni akció. A banda tagjai másnap visszaérkeztek Budapestre, s onnan jelezték a sikert bukaresti megbízóiknak, akik igen elégedettek voltak. Alkalmasint Carlosék is: Ion Pacepa, az utóbb lelépett román Secu-főnök szerint egymillió dollárt kaptak az akcióért. (Egyébként Varga ezredes elmondta kollégáinak Prágában, hogy a terhessé vált Carlos-csoportot ki fogják szorítani az országból. Ez csak öt év múlva sikerült – de ez másik történet.)
Pedig a SZER története kevésbé drámaian kezdődött. Egyik korai vezetője, Paul Henze szerint 1949-ben lényegében azért hozták létre a Szabad Európa Bizottságot emigráns kelet-közép-európai politikusokból, mert nem tudtak velük mit kezdeni. Ez a bizottság adott nekik munkát. Kutathattak, írhattak, havi szemlét adtak ki. Csak azután jött a gondolat: miután az emigránsok között újságírók, rádiósok is vannak, miért ne művelnék a szakmát? Elővették a világháború rádiózásának embereit, tapasztalatait, rohamtempóban felépítették az adóberendezéseket Münchenben, majd Portugáliában. 1951 májusában indult a rendszeres csehszlovák, októberben a magyar, 1952-ben a lengyel adás. Régóta nyílt titok, hogy a CIA adta a pénzt, szervezte a munkát – s az országos kampányokat is, amelyekkel a gazdaságtól, a lakosságtól pénzt gyűjtött az új rádiónak.
Zavaró adók
A lelkesedés nem volt általános: a térségünkben működő amerikai diplomaták hátrányos következményektől tartottak, a különféle emigráns csoportok pedig – egymást vádolva szélsőbalos vagy éppen szélsőjobboldali elfogultsággal – befolyást akartak szerezni a rádióban. Az irányító tekintélyes amerikai újságíróknak végül is sikerült nem csekély függetlenséget kiharcolni az adónak, s az a kezdeti forrongások után lényegében megfelelt a nyugati sajtónormáknak. (A kötet sajnálatos módon csak utal arra, mennyire nem felelt meg ’56-ban a magyar adás ezeknek a normáknak.)
Mint tudjuk, a SZER és társai hallgatottságát mindkét oldal vizsgálta – titokban. Most, amikor össze lehet vetni a nyugati felméréseket a keleti állambiztonsági jelentésekkel, az adatok nagyjából egybevágnak: a Szovjetunió lakosságának mintegy harmada, a csatlós államok felnőtt lakosságának pedig a fele hallgatta a nyugati rádiókat. Elsősorban az amerikaiakat. Utánuk következett a BBC, amely tartózkodóbb hangvételű volt. Hallgatták még – jóval kevesebben – a nyugatnémet Deutschland-funk/Deutsche Welle és a vatikáni, illetve az izraeli rádió adásait is.
Már ha tudták. Külön történet, hogyan épült ki és működött a zavaró adók óriási hálózata, amelyeknek a felszerelése, működtetése többe került, mint a nyugati rádiók műsorainak elkészítése és sugárzása. A szovjetek 1948-ben kezdték zavarni az Amerika Hangja és a BBC adásait. Kezdetben kétszáz zavaró adó működött – 1988-ban már ezerhétszáz. Összteljesítményük 45 MW, s csak az áramköltség évi negyvennyolcmillió dollárt tehetett ki. A nyugatiak a sok frekvencián való párhuzamos sugárzással igyekeztek biztosítani, hogy hallhassák adásaikat.
Magyarország egyébként 1964-ben leállította a zavarást. Románia már egy évvel korábban – de ott annál keményebben üldözték nem csupán azokat, akiket nyugati rádiók hallgatásán értek, hanem még a potenciális hallgatókat is. Százezrekről csak emiatt vezetett aktát a Securitate.
A romániai helyzet – amint arról Nestor Ratesh, a SZER román osztályának korábbi vezetője beszámol – különösen elképesztő volt. Noha ott volt a legkevesebb rádió. 1959-es adatok szerint Csehszlovákiában négy, Magyarországon öt személyre jutott egy rádió – Romániában tizennyolcra. Ennek ellenére már Gheorghiu-Dej mániákusan tartott a felforgatóktól. Megkapta a SZER román anyagait, el is olvasta, majd ellátta jegyzeteivel: „Szeretnétek, mi?” „Ez komoly? Sajnállak...” S hasonlók.
Ceauºescu már véresen komolyan vette ellenfeleit. Először 1975-ben késelték halálra a SZER egyik népszerű fiatal román riporterét Münchenben. Noel Bernard-nak, a román szerkesztőség vezetőjének a Conducator parancsára történt likvidálásáról Securitate-dokumentum maradt fenn. 1981-ben váratlanul rákban halt meg – majd a következő hét évben két utódja is. Akárcsak a vezető riporter, Emil Georgescu, akit két bérgyilkos támadott meg, de négy hónap múltán felgyógyult – azután még fél évig élt. Hogy még mi minden történhetett, alkalmasint soha meg nem tudjuk: Ratesh szerint helyenként oldalak százai hiányoznak a Secu-iratokból.
A postahivatal
Rév Miklós történész, a Nyílt Társadalom Intézet igazgatója megírja: Gogolyák Gusztáv, a „118. sz. postahivatal”, azaz az államvédelem rádiózavarási központjának vezetője 1956. október 24-én adott parancsot a zavarás leállítására – egyúttal az iratok megsemmisítésére és a központ lezárására. Az a tény, hogy egyszerre világosan hallható volt a nyugati rádió, „feltétel nélküli ígéretet jelentett. Itt vagyunk – azok elmentek. Nehéz volt elképzelni, hogy ezek után ne jönnének hamarosan a nyugati katonák” – írta Rév. Ez is a SZER sokrétű történetéhez tartozik – akárcsak az, hogyan gyalázták még napokig Nagy Imrét.
Azt, hogy a magyar állampárt is szinte mindvégig milyen fontosnak tartotta a fellépést a „fellazítás”, az „ellenséges” eszmék ellen, terjedelmes párthatározat-szövegek tanúsítják ebben az izgalmas kötetben.
A magyar vendég arról adott tájékoztatást, hogy a terroristák szervezetten együttműködnek a román Securitatéval. Onnan kaptak fegyvereket, robbanóanyagokat, kiképzést, útleveleket. Carlos február elején Párizsban követett el sikeres merényletet román emigránsok ellen – azután jött a müncheni akció. A banda tagjai másnap visszaérkeztek Budapestre, s onnan jelezték a sikert bukaresti megbízóiknak, akik igen elégedettek voltak. Alkalmasint Carlosék is: Ion Pacepa, az utóbb lelépett román Secu-főnök szerint egymillió dollárt kaptak az akcióért. (Egyébként Varga ezredes elmondta kollégáinak Prágában, hogy a terhessé vált Carlos-csoportot ki fogják szorítani az országból. Ez csak öt év múlva sikerült – de ez másik történet.)
Pedig a SZER története kevésbé drámaian kezdődött. Egyik korai vezetője, Paul Henze szerint 1949-ben lényegében azért hozták létre a Szabad Európa Bizottságot emigráns kelet-közép-európai politikusokból, mert nem tudtak velük mit kezdeni. Ez a bizottság adott nekik munkát. Kutathattak, írhattak, havi szemlét adtak ki. Csak azután jött a gondolat: miután az emigránsok között újságírók, rádiósok is vannak, miért ne művelnék a szakmát? Elővették a világháború rádiózásának embereit, tapasztalatait, rohamtempóban felépítették az adóberendezéseket Münchenben, majd Portugáliában. 1951 májusában indult a rendszeres csehszlovák, októberben a magyar, 1952-ben a lengyel adás. Régóta nyílt titok, hogy a CIA adta a pénzt, szervezte a munkát – s az országos kampányokat is, amelyekkel a gazdaságtól, a lakosságtól pénzt gyűjtött az új rádiónak.
Zavaró adók
A lelkesedés nem volt általános: a térségünkben működő amerikai diplomaták hátrányos következményektől tartottak, a különféle emigráns csoportok pedig – egymást vádolva szélsőbalos vagy éppen szélsőjobboldali elfogultsággal – befolyást akartak szerezni a rádióban. Az irányító tekintélyes amerikai újságíróknak végül is sikerült nem csekély függetlenséget kiharcolni az adónak, s az a kezdeti forrongások után lényegében megfelelt a nyugati sajtónormáknak. (A kötet sajnálatos módon csak utal arra, mennyire nem felelt meg ’56-ban a magyar adás ezeknek a normáknak.)
Mint tudjuk, a SZER és társai hallgatottságát mindkét oldal vizsgálta – titokban. Most, amikor össze lehet vetni a nyugati felméréseket a keleti állambiztonsági jelentésekkel, az adatok nagyjából egybevágnak: a Szovjetunió lakosságának mintegy harmada, a csatlós államok felnőtt lakosságának pedig a fele hallgatta a nyugati rádiókat. Elsősorban az amerikaiakat. Utánuk következett a BBC, amely tartózkodóbb hangvételű volt. Hallgatták még – jóval kevesebben – a nyugatnémet Deutschland-funk/Deutsche Welle és a vatikáni, illetve az izraeli rádió adásait is.
Már ha tudták. Külön történet, hogyan épült ki és működött a zavaró adók óriási hálózata, amelyeknek a felszerelése, működtetése többe került, mint a nyugati rádiók műsorainak elkészítése és sugárzása. A szovjetek 1948-ben kezdték zavarni az Amerika Hangja és a BBC adásait. Kezdetben kétszáz zavaró adó működött – 1988-ban már ezerhétszáz. Összteljesítményük 45 MW, s csak az áramköltség évi negyvennyolcmillió dollárt tehetett ki. A nyugatiak a sok frekvencián való párhuzamos sugárzással igyekeztek biztosítani, hogy hallhassák adásaikat.
Magyarország egyébként 1964-ben leállította a zavarást. Románia már egy évvel korábban – de ott annál keményebben üldözték nem csupán azokat, akiket nyugati rádiók hallgatásán értek, hanem még a potenciális hallgatókat is. Százezrekről csak emiatt vezetett aktát a Securitate.
A romániai helyzet – amint arról Nestor Ratesh, a SZER román osztályának korábbi vezetője beszámol – különösen elképesztő volt. Noha ott volt a legkevesebb rádió. 1959-es adatok szerint Csehszlovákiában négy, Magyarországon öt személyre jutott egy rádió – Romániában tizennyolcra. Ennek ellenére már Gheorghiu-Dej mániákusan tartott a felforgatóktól. Megkapta a SZER román anyagait, el is olvasta, majd ellátta jegyzeteivel: „Szeretnétek, mi?” „Ez komoly? Sajnállak...” S hasonlók.
Ceauºescu már véresen komolyan vette ellenfeleit. Először 1975-ben késelték halálra a SZER egyik népszerű fiatal román riporterét Münchenben. Noel Bernard-nak, a román szerkesztőség vezetőjének a Conducator parancsára történt likvidálásáról Securitate-dokumentum maradt fenn. 1981-ben váratlanul rákban halt meg – majd a következő hét évben két utódja is. Akárcsak a vezető riporter, Emil Georgescu, akit két bérgyilkos támadott meg, de négy hónap múltán felgyógyult – azután még fél évig élt. Hogy még mi minden történhetett, alkalmasint soha meg nem tudjuk: Ratesh szerint helyenként oldalak százai hiányoznak a Secu-iratokból.
A postahivatal
Rév Miklós történész, a Nyílt Társadalom Intézet igazgatója megírja: Gogolyák Gusztáv, a „118. sz. postahivatal”, azaz az államvédelem rádiózavarási központjának vezetője 1956. október 24-én adott parancsot a zavarás leállítására – egyúttal az iratok megsemmisítésére és a központ lezárására. Az a tény, hogy egyszerre világosan hallható volt a nyugati rádió, „feltétel nélküli ígéretet jelentett. Itt vagyunk – azok elmentek. Nehéz volt elképzelni, hogy ezek után ne jönnének hamarosan a nyugati katonák” – írta Rév. Ez is a SZER sokrétű történetéhez tartozik – akárcsak az, hogyan gyalázták még napokig Nagy Imrét.
Azt, hogy a magyar állampárt is szinte mindvégig milyen fontosnak tartotta a fellépést a „fellazítás”, az „ellenséges” eszmék ellen, terjedelmes párthatározat-szövegek tanúsítják ebben az izgalmas kötetben.
168 óra
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése