Az emberek már a karácsonyra készülnek. Kiskunfélegyházán a felszámolás alatt álló Ganz-Röck gyár dolgozói azonban gondolni sem mernek az ünnepekre. Legtöbbjüknek nemhogy ajándékokra, még a mindennapi betevőre sem futja. Február óta nem kaptak fizetést, azóta minden tartalékukat feléltek. Dolgoznának, de nincs hol.
– Ha ez nem velem történik, el sem hinném, hogy ilyen lehetséges. Hogy több mint negyven éves munkaviszony után az utcára kerülhetek, kisemmizve, megalázva – mondja az egyik munkás, miközben papírjai kitöltésével bíbelődik a kihalt gyár udvarán.
– Most már akár fel is fordulhatunk. Ötven éves kor felett szinte képtelenség elhelyezkedni… Elmehettem volna néhány társammal együtt előnyugdíjba, ám a cég nem fizette ki a különbözetet, pedig a végkielégítésről is lemondtunk… Ugrott minden – kesereg egy harmadik. Hozzáteszi: egyik ismerősétől csirkét, egy másiktól krumplit kaptak, a harmadik kifizette a számláikat. Felesége pedagógusként munkanélküli, fia is csak részmunkaidős állást kapott. Most éppen a „gyerek” biztosításának megtakarításából élnek. – Végtelenül fáj, hogy ilyen helyzetbe kerültem – szakad fel belőle a keserűség. – Mindig igyekeztem úgy élni, hogy inkább tízszer adjak, semhogy egyszer is kapjak. Tartozásom pedig sosem volt, mert az csak kamatozik…
Sorjáznak a panaszok, szinte gát nélkül tör elő a lelkekből a felgyülemlett elkeseredettség
– Fél éve nem ettünk húst, a fagyasztószekrény is csak azért van bekapcsolva, mert zöldségféléket kaptunk ajándékba – kapcsolódik be egy fiatalember. Hús gyanánt legfeljebb lecsókolbász kerül néha az asztalra. Az is csak elvétve. Csongrádon lenne ugyan munka, de élelemre sincs pénzem, nemhogy vonatjegyre… – fűzi hozzá.
– Néhányuknak különböző vidéki cégeknél sikerült állást találniuk. Ám ott is csak minimálbért kapnak, s még az útiköltségüket sem fizetik – vázolja a helyzet kilátástalanságát egy újabb elkeseredett dolgozó.
A munkahely nélkül maradtak elhelyezkedni sem tudnak, mivel a cégtől nem kapták meg papírjaikat. A könyvelést végző alvállalkozó ugyanis addig nem hajlandó kiadni ki az iratokat, amíg meg nem kapta elmaradt járandóságait. Sokan ezért feketén vállaltak munkát.
– Napszámba is eljárunk, ha van rá mód, de épp most mondta a kertész, hogy nem kell menni, mert nem tudja eladni a zöldséget, ezért a többit le se szedi – kapcsolódik be a sokadik elkeseredett „ganzos”.
A Ganz-Röck fizetésképtelensége közvetlenül 300, közvetve mintegy ezer embert érint. A városnak is több mint 120 millió forint iparűzési adóval tartozik a cég.
– Azt hittük gyorsabb lesz minden, de a sztrájk felfüggesztése óta szinte semmi nem történt. '66 óta vagyok ennél a cégnél. Úgy gondoltam, ha tisztességesen, becsületesen dolgozom, majd megkapom a „jutalmam”. Tavaly februárban vettük észre, hogy gond van, mert két részletben kaptuk meg a fizetésünket. Annyit ígértek már, annyiszor átvágtak minket – mondja keserűen egy nyugdíj előtt álló munkás.
– Jól tanul az egyetemen a gyermekem, ezért nem kerül pénzünkbe, sőt ő ad nekünk kenyérre valót – meséli egy másik. Sajnos olyan is van köztünk, akinek a fia kénytelen volt abbahagyni a tanulmányait, mert vonatjegyre se futotta a családnak. A családfenntartó több mint fél éve nem vitt haza fizetést, felesége oxigénpalackkal él. Nagylányuk ad néha haza egy kis pénzt, de már annak is családja van. A napokban egy kiürítésre váró lakásból vitték el a bútorokat és szedték ki az ajtókat, ablakokat, hogy legyen mivel fűteniük – vázolja sorstársuk helyzetét egy másik „ganzos”.
– Ha mi tartozunk bárkinek, azonnal követelik a pénzüket. A tolvajok, akik milliárdokat tettek zsebbe körbe vannak véve ügyvédekkel – mondja felháborodva egy kazángyári dolgozó, aki szintén több mint negyven évig dolgozott a cégnél. Több olyan kollégám van, aki nem tudta fizetni lakásuk és kocsijuk törlesztő részleteit. Egyikük autóját már el is vitték. Sok helyen kikapcsolták az áramot és a fűtést is. Nyakunkon a hideg. Velük mi lesz? Nekik most azonnal kellene a pénz. Vagy fagyjanak meg? – folytatja a férfi. A kertes házban lakók valamivel jobb helyzetben vannak. A fűtést is megoldják valahogy, és még gazdálkodhatnak is. De egy panellakásban nem rakhatom ki a kályhacsövet az ablakon. Legutóbb összeszedtem otthon és a környezetemben mindent, amit elvihettem a MÉH-telepre, abból lett egy kis pénzünk. Meg sem lepett, amikor ott több munkatársammal összefutottam – mondja egy másik férfi, aki még az előnyugdíjra sem gondolhat, olyan fiatal.
– Ha végre megkapjuk a papírjainkat, talán elhelyezkedhetünk valahol, vagy sorba állhatunk munkanélküli segélyért. Eddig ezt sem tehettük, mivel papírok nélkül nem számítunk embernek. Kilenc hónapig jár a segély… Arra hogy utána mi lesz, gondolni se merek. Talán talpra áll a cég, talán visszavesznek, talán… – ad hangot reményének egy középkorú asszony, aki egyedül neveli két nagy gyermekét. – A sztrájk ideje alatt lányaim gyakran a gyárudvaron felállított sátorban laktak jól – mondja jókora sóhajjal kísérve –, mert ott legalább mindennap főztek…
– A sztrájk alatt legalább volt mit ennünk. Sorra jöttek az adományok a városból, az ország minden tájáról... Volt olyan idős asszony, aki három üveg lekvárt hozott, egy házaspár pedig egyenesen Szentendréről jött, hogy személyesen adja át a nekünk szánt, közel 100 ezer forint értékű élelmiszercsomagot – emlékezik vissza egy másik melós.
– A sztrájknak lassan egy hónapja vége. Talán pénzünk egy részét is megkapjuk hamarosan. De hogy fenyőfára idén nem futja, az biztos. Reméljük, legalább hús kerül az asztalra karácsonykor – mondja bizakodóan a kiskunfélegyházi kazángyár egyik régi munkatársa.
Csalódottság, elkeseredettség és nagyfokú reménytelenség jellemzi a bezárt gyár dolgozóit. És a lelkekben felgyülemlett keserűség az arcokra is kiül. A lehajtott fejű emberek csak téblábolnak, keseregnek, sóhajtoznak, közben összeszoruló szívvel, piruló arccal gondolnak a közelgő Szentestére, amikor nekik is körül kellene állniuk a feldíszített fenyőt és a betlehemi istálló jászlát, melybe az újszülött Megváltót fektették. A Megváltót, aki bár szegénynek született, ám akinél ők sokkalta szegényebbek, hisz’ belőlük még a reménye is kihalt annak, hogy egyszer talán még jobbra fordulhat a sorsuk…
– Most már akár fel is fordulhatunk. Ötven éves kor felett szinte képtelenség elhelyezkedni… Elmehettem volna néhány társammal együtt előnyugdíjba, ám a cég nem fizette ki a különbözetet, pedig a végkielégítésről is lemondtunk… Ugrott minden – kesereg egy harmadik. Hozzáteszi: egyik ismerősétől csirkét, egy másiktól krumplit kaptak, a harmadik kifizette a számláikat. Felesége pedagógusként munkanélküli, fia is csak részmunkaidős állást kapott. Most éppen a „gyerek” biztosításának megtakarításából élnek. – Végtelenül fáj, hogy ilyen helyzetbe kerültem – szakad fel belőle a keserűség. – Mindig igyekeztem úgy élni, hogy inkább tízszer adjak, semhogy egyszer is kapjak. Tartozásom pedig sosem volt, mert az csak kamatozik…
Sorjáznak a panaszok, szinte gát nélkül tör elő a lelkekből a felgyülemlett elkeseredettség
– Fél éve nem ettünk húst, a fagyasztószekrény is csak azért van bekapcsolva, mert zöldségféléket kaptunk ajándékba – kapcsolódik be egy fiatalember. Hús gyanánt legfeljebb lecsókolbász kerül néha az asztalra. Az is csak elvétve. Csongrádon lenne ugyan munka, de élelemre sincs pénzem, nemhogy vonatjegyre… – fűzi hozzá.
– Néhányuknak különböző vidéki cégeknél sikerült állást találniuk. Ám ott is csak minimálbért kapnak, s még az útiköltségüket sem fizetik – vázolja a helyzet kilátástalanságát egy újabb elkeseredett dolgozó.
A munkahely nélkül maradtak elhelyezkedni sem tudnak, mivel a cégtől nem kapták meg papírjaikat. A könyvelést végző alvállalkozó ugyanis addig nem hajlandó kiadni ki az iratokat, amíg meg nem kapta elmaradt járandóságait. Sokan ezért feketén vállaltak munkát.
– Napszámba is eljárunk, ha van rá mód, de épp most mondta a kertész, hogy nem kell menni, mert nem tudja eladni a zöldséget, ezért a többit le se szedi – kapcsolódik be a sokadik elkeseredett „ganzos”.
A Ganz-Röck fizetésképtelensége közvetlenül 300, közvetve mintegy ezer embert érint. A városnak is több mint 120 millió forint iparűzési adóval tartozik a cég.
– Azt hittük gyorsabb lesz minden, de a sztrájk felfüggesztése óta szinte semmi nem történt. '66 óta vagyok ennél a cégnél. Úgy gondoltam, ha tisztességesen, becsületesen dolgozom, majd megkapom a „jutalmam”. Tavaly februárban vettük észre, hogy gond van, mert két részletben kaptuk meg a fizetésünket. Annyit ígértek már, annyiszor átvágtak minket – mondja keserűen egy nyugdíj előtt álló munkás.
– Jól tanul az egyetemen a gyermekem, ezért nem kerül pénzünkbe, sőt ő ad nekünk kenyérre valót – meséli egy másik. Sajnos olyan is van köztünk, akinek a fia kénytelen volt abbahagyni a tanulmányait, mert vonatjegyre se futotta a családnak. A családfenntartó több mint fél éve nem vitt haza fizetést, felesége oxigénpalackkal él. Nagylányuk ad néha haza egy kis pénzt, de már annak is családja van. A napokban egy kiürítésre váró lakásból vitték el a bútorokat és szedték ki az ajtókat, ablakokat, hogy legyen mivel fűteniük – vázolja sorstársuk helyzetét egy másik „ganzos”.
– Ha mi tartozunk bárkinek, azonnal követelik a pénzüket. A tolvajok, akik milliárdokat tettek zsebbe körbe vannak véve ügyvédekkel – mondja felháborodva egy kazángyári dolgozó, aki szintén több mint negyven évig dolgozott a cégnél. Több olyan kollégám van, aki nem tudta fizetni lakásuk és kocsijuk törlesztő részleteit. Egyikük autóját már el is vitték. Sok helyen kikapcsolták az áramot és a fűtést is. Nyakunkon a hideg. Velük mi lesz? Nekik most azonnal kellene a pénz. Vagy fagyjanak meg? – folytatja a férfi. A kertes házban lakók valamivel jobb helyzetben vannak. A fűtést is megoldják valahogy, és még gazdálkodhatnak is. De egy panellakásban nem rakhatom ki a kályhacsövet az ablakon. Legutóbb összeszedtem otthon és a környezetemben mindent, amit elvihettem a MÉH-telepre, abból lett egy kis pénzünk. Meg sem lepett, amikor ott több munkatársammal összefutottam – mondja egy másik férfi, aki még az előnyugdíjra sem gondolhat, olyan fiatal.
– Ha végre megkapjuk a papírjainkat, talán elhelyezkedhetünk valahol, vagy sorba állhatunk munkanélküli segélyért. Eddig ezt sem tehettük, mivel papírok nélkül nem számítunk embernek. Kilenc hónapig jár a segély… Arra hogy utána mi lesz, gondolni se merek. Talán talpra áll a cég, talán visszavesznek, talán… – ad hangot reményének egy középkorú asszony, aki egyedül neveli két nagy gyermekét. – A sztrájk ideje alatt lányaim gyakran a gyárudvaron felállított sátorban laktak jól – mondja jókora sóhajjal kísérve –, mert ott legalább mindennap főztek…
– A sztrájk alatt legalább volt mit ennünk. Sorra jöttek az adományok a városból, az ország minden tájáról... Volt olyan idős asszony, aki három üveg lekvárt hozott, egy házaspár pedig egyenesen Szentendréről jött, hogy személyesen adja át a nekünk szánt, közel 100 ezer forint értékű élelmiszercsomagot – emlékezik vissza egy másik melós.
– A sztrájknak lassan egy hónapja vége. Talán pénzünk egy részét is megkapjuk hamarosan. De hogy fenyőfára idén nem futja, az biztos. Reméljük, legalább hús kerül az asztalra karácsonykor – mondja bizakodóan a kiskunfélegyházi kazángyár egyik régi munkatársa.
Csalódottság, elkeseredettség és nagyfokú reménytelenség jellemzi a bezárt gyár dolgozóit. És a lelkekben felgyülemlett keserűség az arcokra is kiül. A lehajtott fejű emberek csak téblábolnak, keseregnek, sóhajtoznak, közben összeszoruló szívvel, piruló arccal gondolnak a közelgő Szentestére, amikor nekik is körül kellene állniuk a feldíszített fenyőt és a betlehemi istálló jászlát, melybe az újszülött Megváltót fektették. A Megváltót, aki bár szegénynek született, ám akinél ők sokkalta szegényebbek, hisz’ belőlük még a reménye is kihalt annak, hogy egyszer talán még jobbra fordulhat a sorsuk…
Kiskunság
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése